Csapdában 18.rész

Mark

Ez lesz a negyedik nap, hogy itt vagyok Bon Hwa-nal. Eddig nem kellett semmit sem csinálnom. Azt mondta, hogy előbb épüljek fel teljesen. Vagy legalább is annyira, hogy bármit rendesen meg tudjak csinálni. Így viszont az az érzésem van, hogy csak kihasználom. Ami mondjuk igaz, de legalább addig, míg itt vagyok legyek a hasznára. Így elkezdtem magamtól edzeni a pihenő időmben. Az első egy, két nap csak az állóképességem próbáltam meg fejleszteni felülésekkel és hasonlókkal. De Bon Hwa még erre is azt mondta, hogy ne erőltessem túl magam. Tegnap viszont mikor már nem is tudom hányadszor szólt be nekem Dong Sun, annyira meguntam, hogy felajánlottam, mit szólna egy gyakorló meccshez. Rögtön el is fogadta. Gondolom abba reménykedett, hogy végre megmutathatja nekem, hogy hol van a helyem, és a földbe tiporhat. Eddig meg, szerintem csak azért nem hívott ő ki engem, mert Bon Hwa megtiltotta neki mondván, hogy előbb gyógyuljak fel. Azonban ez a kihívás több szempontból jól jött nekem is. Először is, mert még ha nem is sikerült teljesen felépülnöm, bár már nem fáj mindenem a legapróbb mozdulattól is, sőt már csak a nyakam az ami rossz állapotban van, még nem bízom a győzelmemben. De ha nem is győzhetek, legalább megmutatom, hogy így sérülten is mire vagyok képes. Legalább is igyekszem a legjobb formám hozni, és méltó lenni az egyével ezelőtti énemhez. Még ha ez szinte lehetetlen is. Viszont ezzel legalább el tudom majd érni, hogy Dong Sun leszálljon rólam, és akár még a többi bandatag tiszteletét is sikerül valamennyire elnyernem. Legalább is Erik-nél hasonlóan értem el, hogy tiszteljenek. Másodjára pedig, azáltal, hogy elismernek, hátha feladatokat is elkezdek lassan kapni, és sikerül minél előbb befejeznem ezt az egészet. Mert hát anno, hiába viselkedtem így, legalábbis nagyon hasonlóan, most nagyon nehezemre esik a régi énemet adni. És ettől a színészkedéstől is kezdek már most teljesen kikészülni. Minden mondatomat háromszor is átgondolom mielőtt kimondanám. Tudom, hogy nem ez az első, hogy beépülök egy másik bandába, de régebben sokkal lazábban vettem. Csak egy izgalmas játéknak fogtam fel anno a kémkedést. Most viszont képtelen vagyok rá így gondolni. Azt akarom, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Pedig eddig még semmit sem kellett csinálnom, csak pihenni.

A gyakorlómeccs híre nagyon hamar szétterjed az egész bandában, hasonló sebességek, mint pár napja, hogy csatlakozott egy új kölyök akinek elméletileg elképesztő tehetsége van. Így a meccs idejére elég szép számban összegyűltek az edzőteremben. A meccs kimenetelére pedig előre számítottam. Vesztettem. Ennek ellenére azonban mindenki engem éljenzett. Amennyire tudtam igyekeztem bemutatni azt a harcstílust amitől „Hú de tehetséges”-sé váltam. Annyi akrobatikus elemet tettem bele amennyit csak tudtam. És mindegyikkel sikerült is meglepnem az ellenfelem. Ha nem lenne az egyéves kiesésem, és véresen komoly lett volna ez a meccs akkor több mint valószínűleg győztem volna. Hisz a technikám lényege ugyan úgy bevált most is mint általában szokott, csak az egy éves kihagyással a lényege elveszett. Ennek a technikának, ugyan is az a lényege, hogy az akrobatikus mozdulatokat meglepetést okozzak az ellenfelemnek, ezzel pedig lebénítva őt, még ha csak néhány másodpercre, vagy még kevesebbre is. Ebben az időben pedig visszatámadjak, de úgy, hogy azzal eldöntsem a meccs kimenetelét. Bár kívülről nem tűnik fel különösebben, de nincs szinte egy akrobatikus támadásom sem, ami tényleg komoly fenyegetést jelenthetne az ellenfeleimre. Bár az is igaz, hogy ha egy szaltónál vagy valamilyen ugrásnál fejen rúgom véletlenül, akkor ott vége a meccsnek. Bár ez még csak párszor fordult elő, és mind véletlen volt. És azért is ilyen sikeres, mert még, ha tudja is az ellenfelem, hogy nagyjából mire számítson, is sikerül rögtönöznöm valamit, amivel meglepem, és elég gyorsan reagálok rá, hogy vissza tudjak támadni. Pluszban meg, mert én vagyok nagyjából az egyetlen aki így visz akrobatikát a verekedésbe. Na jó, biztos vannak mások is, de én még nem találkoztam senkivel sem. Volt már, aki próbált belevinni akrobatikus elemeket, de közel sem volt ahhoz a stílushoz, ahogy én csinálom. Deon-t is megpróbáltam megtanítani rá, de valamiért soha nem tudta egy verekedésben sem rendesen használni. A mostani meccset is azért vesztettem el, mert hiába okoztam kelőképp meglepetést, nem tudtam eléggé gyorsan reagálni, így az összes lehetőségem, hogy komolyabb támadást vigyek be elszállt. Egyszer pedig mikor a földre kerültem inkább a feladás mellett döntöttem. Utána Dong Sun maga segített felállni. Azt mondta, hogy később szívesen megmérettetné magát ellenem úgy is, hogy már teljesen felépültem. Utána pedig mindenki érdeklődve jött oda hozzám beszélgetni, és ahogy kivettem sikerült valamennyiük tiszteletét kivívnom magamnak. Ez pedig azt jelenti, hogy most már teljes értékű bandatag vagyok. Már csak az hiányzik, hogy feladatot kapjak.

Tegnap volt a gyakorlómeccs, most pedig itt vagyok Bon Hwa irodájában és arra várok, hogy befejezze azt a megbeszélést, ami éppen tart és megtudjam, hogy miért hívott. Amíg várok néhány bandatag odajön hozzám beszélgetni De nem tart valami sokáig. Bon Hwa ugyan is alig öt perc alatt befejezi a megbeszélést.

- Gyere csak Mark.- szól oda nekem mire otthagyom a beszélgetőpartnereim és odamegyek az asztalához.- Ahogy látom sikerült nagyjából felépülnöd.- néz végig rajtam.

- Igen. Szerencsére nem voltak komoly sérüléseim.- mozgatom meg kicsit a jobb karomat.

- Ennek igazán örülök.- mosolyog rám.

- Igen én is.- mosolygok rá vissza, de rögtön el is komolyodok és kérdőn nézek rá vissza.- Miért hívtál?

- A tegnapi gyakorló meccsedet látva, bár még nem vagy teljesen felépülve, testileg kétségtelenül rendbe jöttél. Viszont arra is kíváncsi lennék, hogy lelkileg mennyire sikerült felépülnöd?- néz rám most ő kíváncsian.

- Miről lenne pontosan szó?- kérdezek vissza. Az ugyan is pontosan leeset, hogy valamilyen feladatról van szó.

- A tapasztalataidat, múltadat és tehetségedet figyelembe véve nem egy kis piti feladatott szeretnék neked adni mint amiket eredetileg az új tagoknak szoktunk.- kezdi el magyarázni.- Viszont abban sem vagyok biztos, hogy mennyire dobhatlak be egyből a mély vízbe.- fejezi be a magyarázatot.

- Milyen feladatról lenne pontosan szó?- kérdezősködöm tovább, hisz ha nem tudom miről van pontosan szó, akkor dönteni sem tudok. Bár ha az igazi feladatomat nézzük akkor bármiről is legyen szó, el kell vállalnom. Bon Hwa azonban nem szólal meg rögtön csak fürkészve vizslatja a tekintetemet, melyet rezdületlenül állok. Végül csak elmosolyodik, és úgy kezd bele a magyarázatába.

- Van egy diller aki nekem dolgozik. Viszont rossz helyre keveredett és most nagy pácban van.

- És őt kéne kihozni a pácból?

- Nagyából.

- Pontosan milyen pácban van?- kérdezek rá. Bár a diller szó hallatán rögtön tudom, hogy valamilyen drogos ügyletről van szó. Azt tudtam, hogy közöm lesz valahogy a drogokhoz, bármennyire is nem szeretném, csak azt reméltem, hogy nem rögtön az első ügyem lesz az. Mondjuk így talán gyorsabban végzek az eredeti feladatommal.

- Még nincs valami régóta a szakmában, így egy kisebb fiatalokból álló banda hátba szorította és elvették tőle az össze anyagot.

- És ha jól sejtem ezt az anyagot kéne visszaszerezni.- fejezem be helyette a magyarázatot.

- Igen jól sejted. Csak annyival kiegészítve, hogy közben példát kel statuálni azokon akik ellopták.- egészíti ki a gondolatomat. Erre rögtön eszembe jut amit Erik apja mondott, hogy itt nem érik be egy, két csonttöréssel és orr beveréssel. Hirtelen nem is tudok mint mondani erre.

- Még nem csináltál ilyet ha jól sejtem.- kuncogja el magát, minden bizonnyal mert furcsa fejet vághattam.

- Hogy?- kérdezek vissza értetlenül, de ahogy leesik mire gondolt, bólintok egyet.- Nem, még nem.

- Sejtettem.- komolyodik el újra.- És nem csak a hirtelen megszeppenésed miatt. Tudtommal Erik nincs benne a drogos ügyletekben.

- Nem, még csak a közelükbe sem megy.- helyeslek.

- Viszont az apja meg nyakig benne van.- erre csak egy halk igen mellet bólintok.- Ezért azt hittem, hogy mivel te voltál Erik egyik legjobb embere, segítettél már az apjának párszor.

- Nem, még egyszer sem.- cáfolom meg a feltevését.- Mikor legelőször találkoztam Erik apjával, felajánlotta nekem, hogy legyek az ő bandájában. Erre viszont Erik úgy berágott, hogy azután még csak találkozni sem találkozhattam vele.- mondom el a pontos okát. Mikor befejezem csak hangosan felnevet.

- Jó rövid pórázon tartott.- hagyja abba végül a nevetést és állapítja meg a nyilvánvalót.

- Igen .- hajtom le a fejem és roskadok kicsit magamba ahogy előtörnek bennem az emlékek.

- De most már nincs mitől félj, hisz amíg itt vagy addig nem nyúlhat egy ujjal sem hozzád.- próbál megvigasztalni ahogy észreveszi, hogy letörtem. Ettől viszont csak még jobban összetörök, de most a lelkiismerettől, hogy kihasználom Bon Hwa kedvességét. Azonban ezt nem mutathatom ki. Így csak gyengéden rámosolygok.

- A feladattal kapcsolatban.- terelem vissza a feladatra a témát.

- Igen?- néz rám kíváncsian, hogy mire vagyok kíváncsi.

- Hova kéne pontosan menni, és hogyan? Meg gondolom nem egyedül.- kérdezek rá néhány dologra, hogy inkább úgy tűnjön, hogy attól félek, hogy Erik-kel összefutok véletlenül, mint sem, hogy drogos ügyletbe keveredek. Bár ez pont, hogy fordítva van. Kis ideig csak némán néz engem. Gondolom Erik jutott neki is rögtön az eszébe, hogy miatta kérdezgetem ezeket Legalább is remélem.

- Nem messze a külvárosban van a rejtekhelyük. Kocsival olyan jó húsz perc. És persze rajtad kívül még hárman mennek.- ad választ az összes kérdésre.- Nem lesz esélyed összefutni Erik-kel vagy valamelyik emberével.- folytatja és ad választ a ki nem mondott aggodalmaimra is.

- Értem.- hajtom le a fejem kicsit talán megkönnyebbülve és elgondolkozva. Így elméletileg nem lenne okom nem elfogadni ezt a feladatot. Azonban ha igazából lenne szó erről akkor csípőből utasítanám vissza. De így…

- Na mi legye?- néz rám néhány perc múlva, hogy sikerült e döntenem.

- Ha valóban úgy gondolod, hogy így is tudnék segíteni a többieknek,- tárom szét kicsit a kezemet, hogy értse, a még meglévő sérüléseimre gondolok- akkor nincs rá okom, hogy ne fogadjam el ezt a feladatot.- válaszolok a kelleténél talán kicsit komolyabban. Erre viszont halványan felkuncog.

- Akkor hát ezt egy igennek veszem.- mondja mosolyogva.- Hatkor találkozol majd a többiekkel itt az irodában, és olyan fél hét, hét körül indultok. Addig is menj és pihenj.- áll fel a helyéről mosolyogva és jön oda hozzám, háttal nekidőlve az asztalnak velem szemben.- Jót fog tenni még az a kis pihenés.- veszi elő az ötmilliárd karátos mosolyát és dönti enyhén oldalra a fejét, közben végig a szemembe nézve.

- Igen. Köszönöm.- mosolygok rá vissza, de akaratlanul is elfordítom róla a tekintetem zavaromban. Erre viszont csak elkuncogja magát.- Akkor én visszamegyek addig a szobába.- többet képtelen vagyok most mondani, csak gyorsan meghajlok és kimegyek az irodából. A szobába visszaérve ledobom magam a kanapéra és a fejemet fogva könyökölök a teremben. Erik apjának a szavai víz hangoznak a fejemben, hogy, hogy kéne közelebb kerülnöm Bon Hwa-hoz és, hogy akaratlanul is mennyire zavarba jöttem a mosolyától, és ahogy rám nézett. Ha így folytatódik kétlem, hogy nekem akár csak egy kicsit is felé kéne mozdulnom. Már nem mintha akár csak felé is akarnék mozdulni. Nem is akarom megtudni mit kapnék Erik-től. Mondj ha már azt látta volna, hogy hogyan reagáltam Bon Hwa mosolyára és nézésére tuti, hogy teljesen kiakadt volna. Ó csak ne derüljön ki ebből az egészből semmi.

Jackson

Már lassan öt nap eltelt azóta, hogy Jaebum azt mondta, hogy várjak. De hiába várok nem történik semmi sem. Még csak egy apró információt sem tudtam meg. Kezdek egyre jobban kikészülni idegileg, és testileg is. Állandóan a telefonomat figyelem, és minden egyes pittyegésére kapkodva nézem meg, hogy Mark-ról kaptam a valami új hírt. De eddig még egyszer sem kaptam. Ha az utcán vagyok, akkor folyamatosan a környezetemet figyelem hátha meglátom Mark-ot. Bár erre magam is tudom, hogy szinte nulla az esély. És eddig valóban nem is láttam. Minden reggel jóval órakezdés előtt bent vagyok, hátha Mark valamilyen csoda folytán újra bejön a suliba. De még nem történt meg. Órákon is odafigyelek és rendesen jegyzetelek, hogy ha Mark visszajön akkor oda tudjam neki adni, hogy behozza a lemaradást. Szünetekben Jaebum-mal és Jinyoung-gal vagyok. Bár főként ők jönnek oda hozzám. Mindkettőjükön látszik, hogy nagyon aggódnak értem. De jelenleg még arra sincs elég erőm, hogy rájuk mosolyogjak és azt mondjam, hogy minden rendben és, hogy nem kell értem aggódniuk. Jinyoung-on is látszik, hogy megviselte. De őt negyed annyira sem mint engem. Őt sikerült Jaebum-nak megnyugtatnia. Engem viszont messze sem. Néhány nap után viszont már nem bírtak tovább nézni. Tegnap felkeresett Minzy, akivel a múltkor összefutottunk Jinyoung-ék éttermében. Jaebum pedig azt mondta, hogy menjek el vele meginni valamit. Vagy ha nem is meginni, de legalább találkozzak vele. Ehhez azonban az ég világon semmi kedvem, ezt pedig Jaebum-mal is közöltem. Erre csak azt mondta, hogy pontosan tudja, hogy, hogy érzek Mark iránt és, hogy nem is randira gondolt. Csak, hogy jót tenne nekem ha kicsit kimozdulnék és lazítanék. De még így sincs valami sok kedvem ehhez. Azonban addig rágta a fülemet míg beleegyeztem csak, hogy békénhadjon. Így ma délután találkozom Minzy-vel a külvárostól nem messze lévő egyik kávézóban. Kicsit meglepődik, hogy kávézót ajánlottam, nem pedig egy bárt vagy ivászatra alkalmasabb helyet. Azonban az a féle kikapcsolódás az amire jelenleg a legkevésbé vágyok. A találkozó viszont meglepően jól alakul. A kávézó ablaka mellett ülünk le egymás mellé egy hosszú asztalhoz, mindketten az utca felé fordulva. Már több mint két órája itt vagyunk a kávézóban, és bár teljesen nem sikerült elterelni a figyelmem Mark-ról, valóban jó, hogy kicsit kimozdultam. De az aggodalmam Mark iránt cseppet sem hagyott alább. Viszont igyekszem a beszélgetésre koncentrálni, És jó érzés így egy kicsit nosztalgiázni. Mostanra sikerült egy kicsit kikapcsolódnom. Az egyik régi történetet felhozva pedig igazából, szívből nevetek fel. Rég volt már, hogy valóban nevetek, és nem csak megjátszom. Jó érzés, hogy ha csak egy kicsit is de a régi önmagam vagyok. Valahogy megnyugtat. De nem tart sokáig a nyugalmam. Egy fekete autó megy el előttünk az úton, a hátsóülésen pedig Mark néz ki az ablakon. Először képtelen vagyok felfogni, hogy valóban ő volt az. De tényleg Mark volt az, és észrevett. Rám nézet. Abban a pillanatban ahogy ez mind tudatosul bennem, állok fel és rohanok ki a kávézóból. De már késő. Rég elhajtott az autó. Még néhány percig csak ott állok és Mark után nézek. De mindhiába. Elment, újra, és megint nem tudtam semmit tenni. Csak néztem őt, és ő is engem. Tisztán láttam, hogy rám nézett, hogy a szemembe nézett. Visszafordult felém és engem nézett. Még percekig állok ott mire sikerül összeszednem magam annyira, hogy vissza bemenjek a kávézóba. Némán leülök a helyemre ahonnan pár perce szó nélkül pattantam fel. Az asztalra könyökölve támasztom mind két kezemmel a fejemet. Becsukom a szemem és újra látom magam előtt, ahogy Mark elmegy előttem alig három méterre egy autóban.

- Minden rendben?- teszi óvatosan vállamra a kezét. De egy kis ideig nem szólalok meg.

- Ne haragudj.- szedem össze végül magam, de ennél többet így sem vagyok képes kinyögni. Nem nézek rá, csak felállok, leteszem az asztalra a kávém árát és némán kimegyek a kávézóból. Hallom, hogy egyszer még utánam szól, de képtelen vagyok akár csak odafigyelni is. Mikor kiérek az ajtón megállok és egy rövid ideig arra nézek amerre nem rég Mark hajtott el. Hiába tudom, hogy már rég messze jár, még vagy fél percig bámulom az utat, majd lehajtott fejjel elindulok az ellenkező irányba. Szinte vonszolom magam hazafelé. Olyan mintha az alig fél órával ezelőtti nyugalmam csak a képzeletemben létezett volna. Mire hazaérek semmihez sincs kedvem. Ledobálom az ágyam mellé a cuccaimat és úgy ahogy vagyok bedőlök az ágyba. Viszont nem, alszom. Nem bírok aludni. Csak ott fekszem az ágyamon és próbálom kiüríteni az elmém. De ez sem megy. Folyamatosan Mark-on jár az agyam. Végül azonban még is sikerül elaludnom. Igaz jóval éjfél után, mikor már annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam tovább és magamtól aludtam el. Reggel a telefonom ébresztőjére kelek, de egyáltalán nem érzem magam kipihentnek. Pont ellenkezőleg. Annyira fáradt vagyok, hogy ki sem bírok kelni az ágyból. De muszáj vagyok. Az, hogy tegnap láttam Mark-ot azt jelenti, hogy elkezdte a feladatott, így hátha már többet is megtudhatunk Mark-ról. Nagy nehezen kimászom végül, átváltom a pólóm és már megyek is. Épp, hogy óra kezdésre beérek. Mire lepakolok, már kezdené is a tanár a névsorolvasást. Mikor az én nevemhez ér csak benyögök egy „jelen”-t és tovább már nem is figyelek rá, csak kitépek a füzetemből egy lapot. Minden féle kertelés és magyarázat nélkül ráírom, hogy tegnap láttam Mark-ot és, hogy van e róla valami hír? Összehajtom és ráírom még, hogy Jaebum. Megkocogtatom az előttem ülő vállát és a kezébe nyomom a papírt amint megfordul. Kicsit értetlenül néz rám de a nevet látva a papírfecnin csak bólint egy aprót és tovább adja a sréhen előtte ülő Jaebum-nak. Mikor kinyitja és elolvassa látom rajta, hogy lefagy. Nem hinném, hogy arra számított amit beleírtam. Mikor kicsit összeszedi magát, fordul csak hátra ledöbbent tekintettel. De ahogy meglátja, hogy kíváncsian és kicsit türelmetlenül nézek felé, elszomorodva hajtja le a fejét és bólogat, hogy nincs semmi új fejlemény. Erre én is magamba esve hajtom le a fejem.

- Hát ez meg mi? Csak nem órán beszélitek meg, hogy hova menjetek hétvégén bulizni?- kapom fel a fejem a tanár hangjára, és lefagyva látom, hogy Jaebum előtt áll és veszi el tőle a levelet amit írtam neki. Jeabum persze rögtön tiltakozna, hogy nem is és, hogy ne olvassa el, de mindhiába. Azonban ahogy elolvassa, hogy mi áll rajta elkomolyodik és úgy néz rám.- Óra után mindketten velem jöttök.- jelenti ki röviden majd zsebreteszi a papírt és megy vissza a táblához, hogy folytathassa az órát. Kétségbe esve fordulok barátom felé, de csak lemondóan bólogat és fordul vissza előre. Hát ez remek, ő sem tudja, hogy ebből most, hogy másszunk ki. Idegesen fejelem le a padot és próbálok meg kitalálni valamit, de nem sokra jutunk. Még szerencse, hogy nem írtam semmi konkrétabbat. Egészen óra végéig töröm a fejem, de mindhiába. Mikor kicsengetnek csak abban reménykedem, hogy óra közben elfeledkezett rólunk a tanár, de nincs ilyen szerencsém. Elköszönés után szól nekünk, hogy menjünk vele. A tanári felé pár méterrel lemaradva követjük az osztályfőnökünket és próbáljuk meg suttogva megbeszélni, hogy mi legyen. De semmi haszna. Egyikünknek sincs ötlete. Így csak abban maradunk, hogy amíg lehet eltitkoljuk az igazat. A tanáriba érve, az ofőnk leül a helyére közben kiveszi a zsebéből a papírlapot, mi pedig megállunk előtte.

- Megmagyaráznátok ezt?- teszi le az asztalra még mindig összehajtva a lapot.

- Pontosan mire gondol?- szólalok meg végül miután már kezd kínos lenni a hallgatásunk. De ő sem válaszol rögtön. Sóhajt egyet és elgondolkozik kicsit.

-Tudom, hogy Mark nem ok nélkül lépett ki és, hogy valami komoly dolog van a háttérben. Ti pedig tudjátok, hogy mi is az.- néz ránk felváltva, de megint nem szólalunk meg. Már épp azon vagyok, hogy valahogy kidumáljam magunkat a helyzetből, mikor Jaebum megszólal.

- Nem mondhatjuk el.- válaszol röviden.- Bocsánat.- teszi még hozzá, de csak illemből.

- Miért nem? Vagy azt sem mondhatjátok el?- kérdez vissza mire Jaebum csak bólint egyet.

- Sajnáljuk.- mondja is ki.

- Ugye tudjátok, mondtam már Jackson- fordul felém -, hogy bármi van bízhattok bennem. Valahogy csak tudok segíteni.- fordul vissza Jaebum felé és néz a szemébe. Percekig állja az ofőnk tekintetét, de végül lehajtja a fejét.

-  Ha lesz valami amiben a segítségét kell majd kérnünk, akkor rögtön szólunk.- adja meg végül magát barátom.- Ha nincs más akkor mi mennénk is.

- Igen, menjetek csak.- fordul be székestül az asztalához és int nekünk egy kisebbet.

- Akkor hát, engedelmével.- hajol meg és indul el a kijárat felé.

- Viszlát.- hajolok meg én is gyorsan és Jaebum-ot gyors léptékben utolérem.

- Ez így biztos rendben lesz?- szólalok meg mikor már az osztályterem ajtajánál járunk.

- Fogalmam sincs. De félek, ha kiderül az igazság, akkor Mark csak még nagyobb bajba kerül.- valja be őszintén és hajtja le a fejét. Többet nem mond, csak bemegy a terembe és csendben leül a helyére.

Mark

Igyekszem a legkevesebb érzelmet kimutatni miközben beülünk a kocsiba. Baromira izgulok, persze nem a jó értelemben, és félek is. De jobbnak látom nem kimutatni. Így csendben ülök be az anyós ülés mögé a hátsóülésre. Az ablakok valamennyire sötétítve vannak. Bár közel sem annyira, hogy ne lehessen engem kintről felismerni. Bon Hwa irodájában már megvolt a bemutatkozás és a gyors ismerkedési kör. Nem igazán láttam még őket, és beszélgetni sem beszélgettem velük eddig. De nem is tűnnek valami beszédesnek. Már nem mintha én olyan beszédes lennék, bár az is lehet, hogy csak én nem vagyok neki szimpatikus. Így a kocsiban nem is beszélgetünk egymással. Bár ők váltanak egy két mondatot egymással, de az is csak elenyészőnek számít. Inkább az ablakon bámulok ki és próbálok meg, megnyugodni. De minél tovább megyünk annál nehezebb. És az sem segít, hogy Jackson épp egy lánnyal nevetgél. Várjunk. Hogy micsoda? Visszakapom a fejem a kávézó felé ami mellett az előbb haladtunk el. Tényleg Jackson volt az, és egy lánnyal van. Vagy is most már nem. Az utcára fut ki éppen. Ő is észrevett engem. Még vagy egy percig figyelem, ahogy kétségbeesetten néz utánam. Mikor azonban befordulunk szem elől vesztem. Automatikusan fordulok teljes testtel a hátsóablak felé, hogy úgy hátha látom, még ha csak egy pillanatra is. De mindhiába. Már nem lehet látni. Még vagy fél percig úgy bámulok ki hátrafelé, míg sikerül összeszednem magam és visszafordulnom előre.

- Mi az?- fordul felém a mellettem ülő bandatag.

- Nem. Semmi lényeges.- préselem ki magamból nagy nehezen, de látom mindhármójukon, hogy bizonytalanul néznek rám. Közel sem tudtam meggyőzni őket. De ennél többet jelenleg nem tudok kipréselni magamból. Még egy gyengére sikerült mosolyt erőltetek magamra. Végül, hogy látják nem mondok többet, úgy döntenek nem foglalkoznak velem többet, és mindenki visszatér a maga kis csendjébe. Én lejjebb csúszok az ülésen és az ablaktól is kicsit távolabb ülök. Bár nem hiszem, hogy bárki mással is találkoznék, de ezek után már nem merek kockáztatni. Habár, bármennyire is fáj, annak örülök, hogy ha másért nem is láttam, de azt már tudom, hogy semmi baja, és jól megvan egy lánnyal. Még ha ez a gondolat a szívembe is mar, nem tehetek róla, de örülök, hogy ő boldog. Kis híján kicsordul egy könnycsepp a szememből, de nagy nehezen sikerül visszatartanom a sírást. Hisz nincs miért szomorkodnom. Jackosn boldog, és nem eshet baja. És nem csak Jackson de a többiek is azok. Youngjae is szabad most már. Mindenkinek így lesz a legjobb.

- Megjöttünk.- állunk meg egy régi kétemeletes háznál.- Mi hárman lefoglaljuk a bent lévőket. Te addig keresd meg a táskát.- adja ki az utasítást a sofőrülésben ülő, aki minden bizonnyal a rangidős közülünk.

- Igen.- bólintok egyet, majd a többiek is, hogy értik, és már szállunk is. De én képtelen vagyok jelenleg bármire is odafigyelni. Túlságosan is sikerült összetörnöm magam. Így csak szó nélkül, szinte zombiként követem a többieket. Nem nagyon érzékelem, hogy mi zajlik körülöttem, de igyekszem összeszedni magam. Mikor mindannyian bejutottunk a házba, kis híján kaptam egy jobb egyenest az arcomba ami azért valamennyire magamhoz térít. Gyorsan kikerülöm következő ütését, és mire újra támadhatna, már tarkójára fogok és a föld felé húzva gyomorszájon térdelem. Nem valami erősen, csak annyira, hogy legyen időm elszökni előle míg köhög. Gyorsan felmegyek a második emeletre és rögtön bemegyek a lépcsővel szembeni szobába, amit ha jól látom amolyan irodaszerű. Legalább is ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani. Szerintem itt gyűltek össze és beszélték meg a dolgaikat. Az íróasztalhoz megyek és végignézem a fiókjait de semmi. Várjunk. Mit is keresek pontosan. Egy nagyobb táskát ami tele van drogokkal. Na jó abba inkább most ne is gondolj bele, hogy mi van a táskában. Az nem fog a mostani helyzeteden segíteni. Kintről meghallok egy nagyobb kiáltást ami segít újra magamhoz téríteni. Még egyszer körbenézek a szobában. A sarokban van egy viszonylag nagyobb láda. Az nem lehet, hogy ennyire alap helyre rejtik. Oda sietek a ládához és könnyű szerrel kinyitom. Még csak rendesen le sem volt zárva. Nem tudom eldönteni, hogy ezek tényleg ennyire hülyék, vagy csak ilyen szinten amatőrök. A ládában van a táska. Már éppen nyitnám ki, hogy lássam, hogy valóban ez e az amit kerestem, de végül eszembe jut, hogy Bon Hwa azt mondta, hogy ne nyissam ki. És az is igaz így, hogy nem láttam és fogtam meg közvetlenül, ami benne van, talán így nincs annyira közöm hozzá. Gyorsan csak kiveszem a ládából a táskát és elindulok a többiekhez, hogy ők vajon, hogy haladnak. Pont arra nyitok be, hogy az egyikük éppen a földön fekvőnek készül eltörni a kezét. Azzal a lendülettel fordulok is ki a szobából, ahogy benyitottam. Én ezt nagyon nem bírom. Erik-nél sem voltam hajlandó benne lenni soha az ilyenekben. Mikor a fájdalomtól lévő ordibálás alábbhagy nyitok csak be újra.

- Megvan a táska.- mutatom fel a többieknek reménykedve benne, hogy azzal, hogy már nálunk van, abba hadják a többiek pépé verését.

- Rendben.- állnak meg a verésben és néznek felém.- Ezt még itt befejezzük. Addig Suk menj ki vele a kocsihoz. Ott várjatok meg.- adja ki az utasítást, és már fordulna is vissza az előtte fekvőhöz aki ennek hallatán még jobban megrémül. Gondolom abban reménykedett ő is, hogy ezzel meg is úszták a további verést. Szegények. Nézek rájuk sajnálkozva.- Ahogy látom nem bírod az ilyesmit.- veti oda nekem egy gúnyos mosollyal.- Jobb ha a kocsiban megvársz. Menjetek Suk.- fordul felém lenézően. Felmegy bennem a pumpa, ahogy beszól nekem, de csak bólintok egy aprót és fordulok is ki a szobából a bejárat felé véve az irányt. Legszívesebben visszaszóltam volna neki, hisz régen sem hagytam magam soha ennyivel lenyomni. De nem hinném, hogy ebben az esetben jó ötlet lenne az ellenkezőjét állítanom. Hiszen igaza van. Tényleg nem bírom az ilyesmit. Ha pedig elkezdenék most vele az ellenkezőjéről vitatkozni, bizonyítanom is kellene. Azt pedig egyáltalán nem akarom. Jobb ez így. Nem zártam be a szoba ajtaját így tisztán hallom az első fájdalmas kiáltást amitől összerezzenek és megtorpanok egy pillanatra. A mellettem álló észreveszi ezt, ha jól emlékszem Suk. Ő is megáll és úgy néz rám kérdőn. Gyorsan összeszedem magam és úgy indulok tovább. De nem jutok sokáig.

- Rohadék.- kiáltja el magát valaki a hátam mögül, mire riadtan kapom felé a fejem. Csak egy bézból ütőt látok ami felém közeledik. Szerencsére vagyok annyira gyors, hogy elugorjak előle. Bár csak egy hajszálon múlik. A bézból ütővel kapálózva közelít újra felém. Látszik rajta, hogy már csak haragjában támad, hisz semmi rendszeresség sincs a támadásaiban. A földre dobom a táskát és odarúgom Suk-nak, majd a következő két-három ütésénél csak hátrálok tőle. Mikor azonban egy nagyobbat lendít balra, gyorsan a jobb oldalához lépek, megfogom jobb kezét és előre rántom, hogy így háta mögé kerülje, közben bal lábammal kigáncsolva őt. El azonban nem esik, csak kicsit meginog. Viszont ahogy mögé kerülök, fordulok is felé. Hátán taszítok egyet, hogy a megingás ne csak kicsi legyen. Nem sokon múlik, hogy orra is bukjon. Mire összeszedi magát és újra felém fordul már ugrok is a levegőbe, hogy egy pörgő rúgással most már ténylegesen a földre kényszerítsem. Ahogy földet ér kiesik kezéből az ütő, amit én rögtön messzire el is rúgok. Ami már nem is biztos, hogy szükséges volt, hisz nem úgy tűnik mintha hamar felkelne a földről. Talán kicsit túlzásba vittem. De az ütő láttán beparáztam kicsit. Bár azt nem tudom, így hirtelen, hogy régen erre, hogy reagáltam volna. De talán a bézból ütőt vettem volna el tőle valahogy ahelyett, hogy így földre terítsem. Leguggolok mellé, hogy lássam mennyire okoztam neki komoly sérüléseket. Megkönnyebbülök, hogy nem látok rajta komolyabb sérülést. Így aprót sóhajtva állok fel és fordulok Suk felé. Ott áll mozdulatlanul ahová rúgtam a táskát és ledöbbenten néz rám. Én csak értetlenül viszonozom a nézését.

- Ez igen.- szólal meg újra egy hang a hátam mögül, mire újra ijedten kapom a hang felé a tekintetem, már felkészülve az újabb támadásra. De csak az ajtóban álldogáló bandatársam az. Erre megkönnyebbülve fordulok felé már teljes testtel.

- Tényleg igazak a pletykák. Nagyon jól verekszel.- bukkan fel a sofőr mögül aki idefele jövet mellettem ült.

- Köszönöm.- bólintok egy aprót a hirtelen bóktól, majd Suk-hoz lépek, elveszem tőle a táskát és ki megyek a kocsihoz. Nem várom meg, hogy Suk beérjen. Beülök a kocsiba a hátsóülésre és magam mellé leteszem a táskát. Nekem mára ennyi elég volt. Nem elég, hogy Jackson-nal összefutottam, még droghoz és nyúltam, még ha nem is közvetlenül hozzá, láttam ahogy megkínozzák az embereket, és még verekedtem is. Nekem ez már sok. Nem akarok itt lenni. Azt nem mondom, hogy Erik-nél jobb lenne. Bár ebben a pillanatban még talán azt is megkockáztatnám. Ó ad, hogy akit lerúgtam, ne legyen semmi baja. Ha valami maradandó kárt okoztam ma neki, akkor tuti kikészülök. Nem hinném, hogy még egy küldetést végig tudnék csinálni, ha ilyen szintű. Bár abban sem lenék biztos, hogy most bármilyen feladatot meg tudnék csinálni. Bár vége lenne már ennek a napnak. Vagy inkább ennek az egésznek. De akkor meg Erik-hez kell visszamennem. Hát ez remek. Már azt sem tudom, hogy mit akarok pontosan.

- Indulás.- szál be mindenki a kocsiba. Az úton visszafelé valamennyivel nagyobb a hangzavar. Bár nem sokkal. Néhány dolgot megbeszélnek a pár perccel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban és kb ennyi. Visszafelé ugyan azon az úton megyünk mint ahogy jöttünk. Ezt észrevéve viszont, a kávézóhoz közeledve az ablak mellé húzódom teljesen és úgy figyelem, hogy Jackson ott van e még. De nincs. Se ő, se pedig a lány. Elszomorodva csúszom távolabb az ablaktól. Végül is mit vártam, hisz már jóval több mint két órája, hogy láttuk egymást. A mellettem ülő megint kérdőn néz rám, de nem mondok semmit. Nincs erőm magyarázkodni így csak lehajtom a fejem, és így várom, hogy megérkezzünk. Mikor visszaérünk csendben kiszállunk a kocsiból és mind a négyen felmegyünk Bon Hwa irodájába. Legszívesebben rögtön a szobába mennék, átpasszolva valakinek, hogy vigye el ő a táskát, de tudom, hogy mindig annak kell jelentenie aki a küldetésen volt. Ráadásul itt ez volt az első küldetésem, így ez még nagyobb elvárás. De még a siker ellenére sem vagyok képes, még csak boldogságot sem színlelni. Az irodába érve Bon Hwa mosolyogva kérdezi, hogy, hogy ment. Azonban rögtön kiszúrja, hogy valami nem stimmel velem, így a mosolyról rögtön kérdőre vált a pillantása.

- Minden rendben volt.- feleli a rangidős közülünk. Odamegyek Bon Hwa asztalához és leteszem rá a táskát, majd már lépnék is vissza, de nem hadja.

- Mi történt pontosan?- néz rám egyre kíváncsibban. De nem felelek. Most Suk az aki megszólal és mondja el a részleteket.

- … Mikor már mentünk volna ki a kocsihoz, Mark-ra rátámad az egyik tag egy bézból ütővel. De könnyű szerrel a földre terített. Nagyon jól verekszik. Csak kár, hogy nem bírja a durvább dolgokat.- fejezi be, mire a többiek csak egyetértően hümmögnek egyet.

- Az jó.- bólint egyet elégedetten.- Nem történ semmi más?- kérdez rá még mindig kíváncsian engem nézve, hisz arra még mindig nem kapott választ, hogy miért ilyen a hangulatom.

- Nem mondhatnám.- felelem röviden de látom rajta, hogy nem hisz nekem.

- Tulajdon képpen.- szólal meg aki mellettem ült. Felé kapom a fejem. Pontosan tudom, hogy mit akar mondani. Mind pontosan ismerik a helyzetem, és ő volt talán az egyetlen aki észrevette, hogy a kocsiban furcsán viselkedtem.

- Igen?- fordul felé Bon Hwa is, mire a kicsit hátrébb álló srác egy rövid időre rám néz. Talán mintha egy apró sajnálkozást láttam volna a szemében. Végül még mindig engem nézve fojtatja.- Az úton odafelé látott valamit, vagy valakit amitől nagyon megijed és egész odafele úton ideges volt és félt.- fordul vissza Erik felé.- Ez visszafelé is igaz volt.- magyarázza el végül mi is történt. Bon Hwa ezt hallva viszont idegesen fordul felém.

- Mit láttál.- kérdez rá rögtön. Attól az idegességtől azonban ami belőle árad, és talán némi haragtól, megijedek és egy féllépést hátrálok az asztalától. De gyorsan emlékeztetem magam, hogy most nem Erik ül előttem és, hogy nem kell ennyire félnem.

- Nem.- szedem össze magam, hogy megszólaljak.- Mármint nem lényeges. Nem történt semmi amit komolyan kellene venni.- préselem ki magamból.

- Ezt, hogy érted?- kérdez rá rögtön.

- Semmi köze Erik-hez.- mondom ki végül, de látom rajta, hogy már kérdezne rá újra, így gyorsan fojtatom.- Az elmúlt egy évemmel kapcsolatos amíg itt éltem. Nem Erik-hez vagy a bandájához.- fejtem ki még jobban egy apró fejrázással mikor újra Erik részéhez érek. Nagyon remélem, hogy ennyivel beéri. Nem tudom, hogy ezt, hogy magyaráznám el még jobban, hogy ne jöjjek ki belőle rosszul. Még néhány percig csak némán bámul rám. De ahogy látja, hogy többet nem szeretnék erről mondani, szerencsére úgy dönt, hogy ejti a témát és nem firtatja tovább.

- Rendben van. Annak örülök, hogy végül minden jól alakul.- mosolyodik el újra.- Menjetek, pihenjetek le nyugodtan.- mondja mosolyogva az ügyet lezártnak tekintve. A pihenés résznél azonban végig engem néz. Szerintem ezt főként rám értette.

- Igen.- mondjuk szinte egyszerre majd meghajlunk és mindannyian kimegyünk az irodából. Mindannyian megállunk az ajtó előtt, de senki nem szólal meg. Néhány percig csak ott állunk némán, én a földet bámulom magam előtt, de érzem, hogy a többik engem figyelnek.

- Akkor hát.- szólalok meg végül, megtörve a csendet óvatosan felnézve rájuk.- Én vissza megyek a szobába.- nézek rájuk, mire bólintanak egy aprót, és látom rajtuk, hogy mondanának  valamit, de nem várom meg. Elfordulok tőlük és már megyek is a szobám felé. Becsukom magam mögött az ajtót, és a kanapéhoz érve nemes egyszerűséggel hanyatt dőlök rajta, a lábamat lelógatva a karfáról. Jobb kezemmel a szememet takarva próbálok meg pihenni. De nem megy. A mai események kattognak megállás nélkül az agyamban. Ha nagy nehezen sikerül kizárnom, azt a gondolatot, hogy újra verekedtem, és kiütöttem egy embert, arról nem is beszélve, hogy én magam kerestem meg, és hoztam el egy táskányi drogot Bon Hwa-na, Jackson jut az eszembe. Látom magam előtt, hogy milyen fejet vágott mikor meglátott. Nem is merek arra gondolni, hogy vajon mit gondolhat most rólam. Már lassan két órája csak fetrengek és emésztem magam belülről, mikor egy kopogás szakít félbe önmarcangolásom közben.

- Igen?- sandítok ki a kezem alól az ajtó felé, hogy lássam ki az. Ahogy meglátom, hogy Bon Hwa jön be, már ülök is fel.

- Bejöhetek?- néz rám kérdőn egy apró mosollyal.

- Igen.- felelek rögtön bólintva is egyet. Egy mosollyal köszöni meg és zárja be maga mögött az ajtót és ül le mellém.

- Remélem nem nagyon zavartam meg a pihenést.- néz rám reménykedve.

- Egyáltalán nem zavartál meg.- nyugtatom meg, amit egy mosollyal hálál meg.