Sziasztok. Ez a történet már nagyon régóta ( nem csak 1-2 éve ) van a fejemben. Azonban csak nem rég találtam hozzá olyan karaktereket akikre azt kell mondanom, hogy ez nekik lett kitalálva. Így ezúttal egy VIXX-es történetet hozok. Eddig is ismertem a Vixx-et. Azonban mostanában keztem el kicsit jobban érdeklődni felőlük. És hát Leo és Ravi rögtön bele illet a történetbe. És időm is van végre leírni.
A történet fantasy lesz. A démonok legfőbb uráról szól és egy emberről aki szerencsétlen körülményeknek hála szolgává válik. A történet erősen fog tartalmazni R18-at és "enyhén" szadizmust.
Remélem, hogy ez is tetszeni fog. Jó olvasást hozzá. :)
Rin Rin
Leo
- Júj, Taekwoon. Olyan jól énekelsz. Meseszép hangod van. - pörög fel az osztály társam ének óra után és jön ide hozzám. Nem válaszolok neki, bár nem mintha nagyon hagyná. - Add nekem. - kezd el nyafogni mire csak értetlenül nézek rá. Ez ugyan is lehetetlen. - Tudom, hogy nem lehet, de ha lehetne akkor add nekem. - nyafog tovább és addig nem száll le rólam míg nem válaszolok.
- Okey. - egyezem be végül, csak, hogy leszálljon rólam.
- Tényleg, tényleg, tényleg? - kezd el ugrándozni.
- Ja. - nyögöm ki és ezzel sikerül is végre leráznom magamról.
Ez már hat éve volt és ennek az egy apró szócskának köszönhetek mindent.
Jung Taekwoon vagyok, és alig két hónap múlva töltöm a 18-at. Teljesen átlagos gimnazista életet élek, ha azt most nem számítjuk, hogy nem nagyon vannak barátaim. Nem vagyok az a nagyon barátkozós típus. Két nővéremmel és anyámmal élek együtt. Jó vagyok a sportokban, főként a fociban. Ezen kívül az ének az amiben kimagasló teljesítményt nyújtok. Nem is csoda, hogy idol szeretnék lenni a későbbiekben. Már táncra is járok. Ezen felül pedig elég makacs vagyok. Egyáltalán nem nyílok meg könnyen. Nagyon nem szeretek veszíteni, és soha nem hagyom, hogy valaki is le nyomjon bármilyen tekintetben. Nem hajtok csak úgy fejet senki előtt. És, hogy miért is volt olyan fontos az az egy kis szócska hat évvel ezelőttről amire már másnap nem emlékeztem? Hát ezért...
- Kicsim, az egyik régi barátod van itt. - kiabál fel anya.
- Megyek. - kiabálok, majd lesietek. Nagy meglepetésemre Ken áll az ajtóban. - ...
- Erre jártam és gondoltam benézek. Olyan régen találkoztunk. Gondoltam benézek, hogy mi van veled. - válaszol a fel nem tett kérdésemre. Nagyokat pislogok csak meglepettségemben. Nem szólok semmit csak beljebb lépek és teljesen kitárom neki az ajtót, hogy bejöhessen.
- Semmit sem változtál. - jön beljebb nevetve. - Ugyan olyan hallgatag vagy mint régebben. - erre sem mondok semmit csak hümmögök egyet és elindulok a szobám felé. Nem kell hozzá tíz másodperc sem, hogy megállapítsam, hogy Ken sem változott semmit az elmúlt évek alatt. Még fel sem írünk a szobámba már be nem áll a szája. Ahogy pedig beérünk a szobámba a nélkül, hogy megvárná, hogy hellyel kínáljam, csak fogja magát és leül az ágyam szélére. Így én kihúzom az asztalomnál lévő széket és Ken-nel szembe fordítva ülök le.
- Annyira örülök, hogy itthon vagy. Mikor erre felé jártam és eszembe jutott, hogy itt laksz rögtön kedvem támadt kicsit a nosztalgiázáshoz. - vigyorog mint a tejbe tök.
- Nem sok mindenre emlékszem így nem hiszem, hogy jó helyre jöttél nosztalgiázni. - felem neki.
- Váov. - csodálkozik el és hajol kicsit előrébb, mire én csak értetlenül nézek a megnyilvánulása miatt. - Sokkal mélyebb lett a hangod. - fejti ki megnyilvánulásának okát végül. - Emlékszem még mikor kicsik voltunk mennyire szép hangod volt. Tiéd volt a legszebb az osztályban. Már akkor úgy irigyeltem a hangod. - kezd el nagy hévvel mesélni. Olyan hévvel és beleéléssel beszél, hogy követni alig bírom, hogy mit mond. - Arra is emlékszem, hogy annó a hangod volt a mindened. Még külön tanárhoz is jártál ugye?
- Igen. - bólintok csak egyet halkan.
- És még minidig foglalkozol a hangoddal? Jársz tanárhoz vagy valami? - kezd el hirtelen faggatni és ha ez lehetséges még az eddigieknél is jobban figyel. Mintha számítana bármit is a válaszom.
- Fogjuk rá. - bólintok egy aprót. Ezt meghallva pedig csak még lelkesebb lesz.
- Énekelj valamit. - kezd el kérlelni. De semmi kedvem most itt énekelni. - Na kérlek. Csak egy számot. Naaaa... -
- Okey. - adom meg magam végül egy sóhajtás mellet.
- Ez az. - egyenesedik fel közben az összes figyelmét rám koncentrálva. Na jó. Nagy levegő és kezdj bele. Hisz most csak Ken-nek kell énekelned egy volt osztálytársadnak, nem pedig vad idegeneknek. Menni fog. Nagy levegő és mehet. Beszívok egy mély levegőt és amint megvan, hogy melyik számot fogom énekelni neki is kezdek. Eleinte becsukom a szemem és igyekszem minél jobban beleélni maga, és csak a végénél nyitom ki a szemem. Ken tátott szájjal ül az ágyamon és kivételesen meg sem bír hirtelen szólalni.
- Ez... Ez valami hihetetlen volt... - szedi össze végül magát.
- Köszönöm. - fordulok el kicsit a székemmel, hogy ne láthassa, hogy zavarba jöttem a bókjától. Nem vagyok hozzá szokva, hogy megdicsérnek és valahogy kétlem, hogy valaha hozzá fogok szokni.
- Úgy irigyellek. Én is ilyen hangot szeretnék. Az én hangommal még csak gyakornoknak sem vesznek fel egyik ügynökséghez sem. - szomorodik el. De a következő pillanatban már újra jó kedve van. - Arra emlékszel amikor egyik ének óra után azt mondtad, hogy ha lehetne akkor nekem adnád a hangodat? - kezd el érdeklődni mire én csak értetlenül fordulok vissza felé a székemmel.
- Nem. - válaszolok röviden egy kis gondolkodás után. Amúgy is kétlem, hogy ilyesmi megtörténne, hisz a hangom az egyetlen olyan dolog amire büszke vagyok. Ráadásul ő vezet majd el engem az álmomhoz, hogy egyszer majd idol lehessek. Soha senkinek nem adnám oda semmiért a hangomat. Ha pedig valóban történt ilyen az is csak azért lehetett, hogy végre békén hagyjon.
- Ne mááár... Hatodikosok voltunk és az év utolsó ének órája volt. Mivel év közben egyszer torokgyulladásod volt ezért négyesre álltál és annak fejében, hogy megkapd az ötöst énekelned kellet egy számot az osztály előtt. - meséli nagy beleéléssel és még a kezével is gesztikulálva. Így, hogy elmeséli rémlik, hogy tényleg volt egy ilyen nap, de maga a beszélgetés még minidig nem. Bár amin őszintén megmondva a legjobban meg vagyok lepődve, hogy ő ennyire részletesen emlékszik rá. Én már azt is elfelejtettem, hogy mennyire beteg voltam, és majdnem egy hónapot a kórházban töltöttem.
- Nem emlékszem. - rázom meg újra a fejem.
- Ne mááár... Óra után mentem oda hozzád beszélgetni. Megkérdeztem, hogy ha lehetne akkor nekem adnád e a hangod mire az mondtad idézlek "okay" - emeli fel jobb mutató ujját és próbál meg engem utánozni. Ha jól emlékszem akkor óra után tényleg oda jött hozzám. De arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért. Ha jól rémlik akkor megint csak valamilyen hülyeséget akart amire csak simán rábólintottam csak, hogy végre lerázzam. Gondolom akkor ez volt az a hülyeség. - Így már emlékszel? - faggat tovább mire csak nagyot sóhajtok.
- Rémlik valami. - vallom be végül. Bár maga a beszélgetés nem rémlik, hogy miről szólt de Ken-t ismerve lehetett szó ilyen hülyeségről.
- De jó. - sikít szinte már fel és kezd el örömében ülve ugrálni az ágyamon, már amennyire ülve lehet ugrálni az ágyamon. - Soha nem fogod elhinni, hogy mire bukkantam rá alig pár hónapja. - vált hirtelen témát és hagyja abba az ugrándozást. Fogalmam sincs, hogy már megint mire gondol így csak némán ülök és várom, hogy folytassa. Ahogy ez neki is leesik vesz egy nagy levegőt és úgy mondja el egy szuszra.
- Megtaláltam a módját, hogy beválthasd a szavad. - néz rám fülről fülig érő szájjal. Néhány másodpercig csak bambán pislogok rá. Fogalmam sincs hirtelenjében miről beszél.
- Hogy? - kérdezek rá végül ahogy csak némán ül vigyorogva.
- Találtam módot arra, hogy nekem add a hangod. - magyarázza el. De azonnal még így sem reagálók. Kell néhány másodperc, hogy eljusson az agyamig, hogy mit is mondott.
- Ki van csukva. - bököm ki egyszerűen.
- Pedig nem. Tényleg lehetséges. Mikor múltkor Kínában voltam a...-
- Nem arra értettem. - szakítom gyorsan félbe mielőtt még belekezdene egy hosszú és unalmas mesébe amit semmi kedvem sincs végig hallgatni.
- Akkor...? - néz rám értetlenül és kicsit sértetten, hogy félbe szakítóttam egy bizonyára rendkívül érdekfeszítő történet mesélésében.
- Nem arra mondtam, hogy találtál rá módot. Már nem mintha az valaha is lehetséges lenne. Hanem, hogy szó sem lehet arról, hogy én valaha is bármilyen indokból neked adjam a hangom.
- De hát... De hát... - kezd el hebegni. - Megígérted nekem. Azt mondtad, hogy ha találok rá módot akkor nekem adod. És az előbb ismerted be, hogy emlékszel is rá, hogy ezt mondtad. - kezd el hisztizni mint egy gyerek. Székem karfájára könyökölök és úgy hajtom tenyerembe homlokomat.
- Valószínűleg csak azért egyeztem bele ebbe az oltári nagy hülyeségbe, hogy végre leszállj rólam. - vallom be neki. Úgy érzem, ha nem mondom el neki most az igazságot akkor soha az életben nem fogom tudni lekoptatni magamról. Ken az a tipikus pióca féle ember. Akiket hozzá tenném, hogy a legnehezebben tudok elviselni. - Ha mást nem szeretnél akkor menj. Még sok dolgom van. - állok fel és indulok el az ajtó felé, hogy kinyissam neki.
- Azt már nem. - kiáltja el magát és pattan fel az ágyról. - Addig nem megyek sehova amíg be nem tartod az ígéreted.
- Bocs, hogy ki kell ábrándítsalak de ez lehetetlen. Most pedig... - indulok el újra az ajtó felé de újra megállít.
- Ám legyen így. Ha magadtól nem akarod betartani az ígéretedet akkor majd más betartatja veled. - vesz elő egy igen csak réginek tűnő könyvet és rövid lapozgatás után enyhe terpeszbe áll és krákog egyet. Felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy még is mi az istent csinál mire elkezd egy számomra ismeretlen nyelven beszélni. Most komolyan azt hiszi, hogy meg tud idézni valamit. Még is hány éves ő. Egy jó fél percig hallgatom mire érzem, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne nevessem el magam hangosan. Pedig ez az ami ritkábban fordul elő mint, hogy én szólítsak meg először valakit. Az pedig nagyon nem gyakori. El sem hiszem, hogy most komolyan elhiszi, hogy ezzel a nevetséges mondókával tényleg meg tud idézni valamit. Nagyobb idióta mint azt eddig hittem. Egy jó perces szövegelés után becsukja a szemét és arcához emeli a könyvet majd végig nyal a lapon. Muszáj vagyok egy kisebbet krákogni, hogy el rejtsem a nevetésem.
- Azt hittem az idézésekhez vér kell nem pedig nyál? - szólalok meg nagy nehezen ahogy sikerül magam össze szednem. Azonban ahogy ezt kimondom valaki kis híján szívrohamot okoz nekem.
- Így is van. Legalább is volt. Azonban az annyira elcsépelt és klisés, hogy már szinte rosszul voltam tőle. Ez így sokkal viccesebb. És a halandzsa szöveg is elég viccesre sikerült ha engem kérdetek. - neveti el magát egy hang a hátam mögül mire még az ereimben is megfagy a vér és teljesen lesokkolva fordulok meg. Egy velem egy magas férfi áll velem szemben nevetve. Hosszú fekete haja az égnek áll. Fehér hosszú ujjú, mélyen kivágott felsőt visel ami kivágásánál lazán össze van fűzve. Alkarjára egy-egy hosszú fekete bőr szíj van ráerősítve. Feszülős fekete bőrgatyában van hozzá illő fekete bakanccsal. Nyakában pedig mint egy nyakörv feszül egy vastagabb bőrszíj melyen középen egy leginkább valami féle virágra hasonlító jel van fémből. És hiába nem tudom megmondani, hogy pontosan mit is akar ábrázolni a fém dísz a nyakpántján, még is valahogy annyira ismerősnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol. Csak azt nem tudom, hogy még is hol. Ahogy abba hagyja a nevetést és nyitja ki a szemét veszem csak észre, hogy egyik szeme haja feketével vetekszik mely mintha maga lenne a mélység. Másik szeme viszont olyan világos kék mintha a legragyogóbb napon néznél fel az égre.
- Hát nem sokkal viccesebb így? - néz rám mosolyogva. De ettől a mosolytól kicsit sem jövök zavarba. Sokkal inkább megijedek tőle. Van ebben a mosolyban valami rémisztő. És nem csak a mosolyában. Az egész tekintetében. Úgy maga az egész lénye azt sugallja, hogy jobban jársz ha minél messzebbről elkerülöd. De ha muszáj vagy is vele találkozni akkor is kerüld a legapróbb összetűzést is vele. Azonban én soha nem voltam az a valaki aki csak egy ilyen miatt rögtön visszavonulót fúj és hagyja, hogy a másik nyerjen.
- Te még is ki vagy és mi a poklot keresel a szobámban.
- Hogy én? Engem sok néven ismernek. Azonban a legjobban a Ravit szeretem. És elhiheted. Még csak véletlenül sem keresem a poklot. - neveti el magát. - Sőt... Jó végre kicsit elszabadulni onnan.
- Még is ki az Isten vagy te? - kérdezek rá újra most már kicsit idegesebben. Elvégre rendes választ nem kaptam eddig erre a kérdésemre.
- Hát az még csak véletlenül sem vagyok. - neveti el magát újra. - Sőt így hirtelen azt sem tudom, hogy sértődjek meg erre a megszólalásra, vagy vegyem bóknak. - gondolkodik el kicsit majd egy egyszerű vállrándítással tovább is lép. - Kérlek szépen én nem vagyok más mint minden poklok, és alvilágok ura. - válaszol végre kérdésemre. Azonban ezt halva még a lélegzetem is elakad.
- Erre jártam és gondoltam benézek. Olyan régen találkoztunk. Gondoltam benézek, hogy mi van veled. - válaszol a fel nem tett kérdésemre. Nagyokat pislogok csak meglepettségemben. Nem szólok semmit csak beljebb lépek és teljesen kitárom neki az ajtót, hogy bejöhessen.
- Semmit sem változtál. - jön beljebb nevetve. - Ugyan olyan hallgatag vagy mint régebben. - erre sem mondok semmit csak hümmögök egyet és elindulok a szobám felé. Nem kell hozzá tíz másodperc sem, hogy megállapítsam, hogy Ken sem változott semmit az elmúlt évek alatt. Még fel sem írünk a szobámba már be nem áll a szája. Ahogy pedig beérünk a szobámba a nélkül, hogy megvárná, hogy hellyel kínáljam, csak fogja magát és leül az ágyam szélére. Így én kihúzom az asztalomnál lévő széket és Ken-nel szembe fordítva ülök le.
- Annyira örülök, hogy itthon vagy. Mikor erre felé jártam és eszembe jutott, hogy itt laksz rögtön kedvem támadt kicsit a nosztalgiázáshoz. - vigyorog mint a tejbe tök.
- Nem sok mindenre emlékszem így nem hiszem, hogy jó helyre jöttél nosztalgiázni. - felem neki.
- Váov. - csodálkozik el és hajol kicsit előrébb, mire én csak értetlenül nézek a megnyilvánulása miatt. - Sokkal mélyebb lett a hangod. - fejti ki megnyilvánulásának okát végül. - Emlékszem még mikor kicsik voltunk mennyire szép hangod volt. Tiéd volt a legszebb az osztályban. Már akkor úgy irigyeltem a hangod. - kezd el nagy hévvel mesélni. Olyan hévvel és beleéléssel beszél, hogy követni alig bírom, hogy mit mond. - Arra is emlékszem, hogy annó a hangod volt a mindened. Még külön tanárhoz is jártál ugye?
- Igen. - bólintok csak egyet halkan.
- És még minidig foglalkozol a hangoddal? Jársz tanárhoz vagy valami? - kezd el hirtelen faggatni és ha ez lehetséges még az eddigieknél is jobban figyel. Mintha számítana bármit is a válaszom.
- Fogjuk rá. - bólintok egy aprót. Ezt meghallva pedig csak még lelkesebb lesz.
- Énekelj valamit. - kezd el kérlelni. De semmi kedvem most itt énekelni. - Na kérlek. Csak egy számot. Naaaa... -
- Okey. - adom meg magam végül egy sóhajtás mellet.
- Ez az. - egyenesedik fel közben az összes figyelmét rám koncentrálva. Na jó. Nagy levegő és kezdj bele. Hisz most csak Ken-nek kell énekelned egy volt osztálytársadnak, nem pedig vad idegeneknek. Menni fog. Nagy levegő és mehet. Beszívok egy mély levegőt és amint megvan, hogy melyik számot fogom énekelni neki is kezdek. Eleinte becsukom a szemem és igyekszem minél jobban beleélni maga, és csak a végénél nyitom ki a szemem. Ken tátott szájjal ül az ágyamon és kivételesen meg sem bír hirtelen szólalni.
- Ez... Ez valami hihetetlen volt... - szedi össze végül magát.
- Köszönöm. - fordulok el kicsit a székemmel, hogy ne láthassa, hogy zavarba jöttem a bókjától. Nem vagyok hozzá szokva, hogy megdicsérnek és valahogy kétlem, hogy valaha hozzá fogok szokni.
- Úgy irigyellek. Én is ilyen hangot szeretnék. Az én hangommal még csak gyakornoknak sem vesznek fel egyik ügynökséghez sem. - szomorodik el. De a következő pillanatban már újra jó kedve van. - Arra emlékszel amikor egyik ének óra után azt mondtad, hogy ha lehetne akkor nekem adnád a hangodat? - kezd el érdeklődni mire én csak értetlenül fordulok vissza felé a székemmel.
- Nem. - válaszolok röviden egy kis gondolkodás után. Amúgy is kétlem, hogy ilyesmi megtörténne, hisz a hangom az egyetlen olyan dolog amire büszke vagyok. Ráadásul ő vezet majd el engem az álmomhoz, hogy egyszer majd idol lehessek. Soha senkinek nem adnám oda semmiért a hangomat. Ha pedig valóban történt ilyen az is csak azért lehetett, hogy végre békén hagyjon.
- Ne mááár... Hatodikosok voltunk és az év utolsó ének órája volt. Mivel év közben egyszer torokgyulladásod volt ezért négyesre álltál és annak fejében, hogy megkapd az ötöst énekelned kellet egy számot az osztály előtt. - meséli nagy beleéléssel és még a kezével is gesztikulálva. Így, hogy elmeséli rémlik, hogy tényleg volt egy ilyen nap, de maga a beszélgetés még minidig nem. Bár amin őszintén megmondva a legjobban meg vagyok lepődve, hogy ő ennyire részletesen emlékszik rá. Én már azt is elfelejtettem, hogy mennyire beteg voltam, és majdnem egy hónapot a kórházban töltöttem.
- Nem emlékszem. - rázom meg újra a fejem.
- Ne mááár... Óra után mentem oda hozzád beszélgetni. Megkérdeztem, hogy ha lehetne akkor nekem adnád e a hangod mire az mondtad idézlek "okay" - emeli fel jobb mutató ujját és próbál meg engem utánozni. Ha jól emlékszem akkor óra után tényleg oda jött hozzám. De arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért. Ha jól rémlik akkor megint csak valamilyen hülyeséget akart amire csak simán rábólintottam csak, hogy végre lerázzam. Gondolom akkor ez volt az a hülyeség. - Így már emlékszel? - faggat tovább mire csak nagyot sóhajtok.
- Rémlik valami. - vallom be végül. Bár maga a beszélgetés nem rémlik, hogy miről szólt de Ken-t ismerve lehetett szó ilyen hülyeségről.
- De jó. - sikít szinte már fel és kezd el örömében ülve ugrálni az ágyamon, már amennyire ülve lehet ugrálni az ágyamon. - Soha nem fogod elhinni, hogy mire bukkantam rá alig pár hónapja. - vált hirtelen témát és hagyja abba az ugrándozást. Fogalmam sincs, hogy már megint mire gondol így csak némán ülök és várom, hogy folytassa. Ahogy ez neki is leesik vesz egy nagy levegőt és úgy mondja el egy szuszra.
- Megtaláltam a módját, hogy beválthasd a szavad. - néz rám fülről fülig érő szájjal. Néhány másodpercig csak bambán pislogok rá. Fogalmam sincs hirtelenjében miről beszél.
- Hogy? - kérdezek rá végül ahogy csak némán ül vigyorogva.
- Találtam módot arra, hogy nekem add a hangod. - magyarázza el. De azonnal még így sem reagálók. Kell néhány másodperc, hogy eljusson az agyamig, hogy mit is mondott.
- Ki van csukva. - bököm ki egyszerűen.
- Pedig nem. Tényleg lehetséges. Mikor múltkor Kínában voltam a...-
- Nem arra értettem. - szakítom gyorsan félbe mielőtt még belekezdene egy hosszú és unalmas mesébe amit semmi kedvem sincs végig hallgatni.
- Akkor...? - néz rám értetlenül és kicsit sértetten, hogy félbe szakítóttam egy bizonyára rendkívül érdekfeszítő történet mesélésében.
- Nem arra mondtam, hogy találtál rá módot. Már nem mintha az valaha is lehetséges lenne. Hanem, hogy szó sem lehet arról, hogy én valaha is bármilyen indokból neked adjam a hangom.
- De hát... De hát... - kezd el hebegni. - Megígérted nekem. Azt mondtad, hogy ha találok rá módot akkor nekem adod. És az előbb ismerted be, hogy emlékszel is rá, hogy ezt mondtad. - kezd el hisztizni mint egy gyerek. Székem karfájára könyökölök és úgy hajtom tenyerembe homlokomat.
- Valószínűleg csak azért egyeztem bele ebbe az oltári nagy hülyeségbe, hogy végre leszállj rólam. - vallom be neki. Úgy érzem, ha nem mondom el neki most az igazságot akkor soha az életben nem fogom tudni lekoptatni magamról. Ken az a tipikus pióca féle ember. Akiket hozzá tenném, hogy a legnehezebben tudok elviselni. - Ha mást nem szeretnél akkor menj. Még sok dolgom van. - állok fel és indulok el az ajtó felé, hogy kinyissam neki.
- Azt már nem. - kiáltja el magát és pattan fel az ágyról. - Addig nem megyek sehova amíg be nem tartod az ígéreted.
- Bocs, hogy ki kell ábrándítsalak de ez lehetetlen. Most pedig... - indulok el újra az ajtó felé de újra megállít.
- Ám legyen így. Ha magadtól nem akarod betartani az ígéretedet akkor majd más betartatja veled. - vesz elő egy igen csak réginek tűnő könyvet és rövid lapozgatás után enyhe terpeszbe áll és krákog egyet. Felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy még is mi az istent csinál mire elkezd egy számomra ismeretlen nyelven beszélni. Most komolyan azt hiszi, hogy meg tud idézni valamit. Még is hány éves ő. Egy jó fél percig hallgatom mire érzem, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne nevessem el magam hangosan. Pedig ez az ami ritkábban fordul elő mint, hogy én szólítsak meg először valakit. Az pedig nagyon nem gyakori. El sem hiszem, hogy most komolyan elhiszi, hogy ezzel a nevetséges mondókával tényleg meg tud idézni valamit. Nagyobb idióta mint azt eddig hittem. Egy jó perces szövegelés után becsukja a szemét és arcához emeli a könyvet majd végig nyal a lapon. Muszáj vagyok egy kisebbet krákogni, hogy el rejtsem a nevetésem.
- Azt hittem az idézésekhez vér kell nem pedig nyál? - szólalok meg nagy nehezen ahogy sikerül magam össze szednem. Azonban ahogy ezt kimondom valaki kis híján szívrohamot okoz nekem.
- Így is van. Legalább is volt. Azonban az annyira elcsépelt és klisés, hogy már szinte rosszul voltam tőle. Ez így sokkal viccesebb. És a halandzsa szöveg is elég viccesre sikerült ha engem kérdetek. - neveti el magát egy hang a hátam mögül mire még az ereimben is megfagy a vér és teljesen lesokkolva fordulok meg. Egy velem egy magas férfi áll velem szemben nevetve. Hosszú fekete haja az égnek áll. Fehér hosszú ujjú, mélyen kivágott felsőt visel ami kivágásánál lazán össze van fűzve. Alkarjára egy-egy hosszú fekete bőr szíj van ráerősítve. Feszülős fekete bőrgatyában van hozzá illő fekete bakanccsal. Nyakában pedig mint egy nyakörv feszül egy vastagabb bőrszíj melyen középen egy leginkább valami féle virágra hasonlító jel van fémből. És hiába nem tudom megmondani, hogy pontosan mit is akar ábrázolni a fém dísz a nyakpántján, még is valahogy annyira ismerősnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol. Csak azt nem tudom, hogy még is hol. Ahogy abba hagyja a nevetést és nyitja ki a szemét veszem csak észre, hogy egyik szeme haja feketével vetekszik mely mintha maga lenne a mélység. Másik szeme viszont olyan világos kék mintha a legragyogóbb napon néznél fel az égre.
- Hát nem sokkal viccesebb így? - néz rám mosolyogva. De ettől a mosolytól kicsit sem jövök zavarba. Sokkal inkább megijedek tőle. Van ebben a mosolyban valami rémisztő. És nem csak a mosolyában. Az egész tekintetében. Úgy maga az egész lénye azt sugallja, hogy jobban jársz ha minél messzebbről elkerülöd. De ha muszáj vagy is vele találkozni akkor is kerüld a legapróbb összetűzést is vele. Azonban én soha nem voltam az a valaki aki csak egy ilyen miatt rögtön visszavonulót fúj és hagyja, hogy a másik nyerjen.
- Te még is ki vagy és mi a poklot keresel a szobámban.
- Hogy én? Engem sok néven ismernek. Azonban a legjobban a Ravit szeretem. És elhiheted. Még csak véletlenül sem keresem a poklot. - neveti el magát. - Sőt... Jó végre kicsit elszabadulni onnan.
- Még is ki az Isten vagy te? - kérdezek rá újra most már kicsit idegesebben. Elvégre rendes választ nem kaptam eddig erre a kérdésemre.
- Hát az még csak véletlenül sem vagyok. - neveti el magát újra. - Sőt így hirtelen azt sem tudom, hogy sértődjek meg erre a megszólalásra, vagy vegyem bóknak. - gondolkodik el kicsit majd egy egyszerű vállrándítással tovább is lép. - Kérlek szépen én nem vagyok más mint minden poklok, és alvilágok ura. - válaszol végre kérdésemre. Azonban ezt halva még a lélegzetem is elakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése